Kategória: Kiemelt

A hálás szívünk hatalmas fegyver Isten kezében

Hálaadó Istentisztelet a Tököli Baptista gyülekezettel

Lemaradtam a hálaadónapról, mert leterített egy undok vírus. Vagyis csak lemaradtam volna, ha nem lenne az online közvetítés, aminek a lehetősége ugyancsak hálára indíthatja az embert. A hálaoltárra lehetne tenni a termények mellé a kamerát is, mert sokak számára nincs más lehetőség, hogy bekapcsolódjanak az istentisztelet közösségébe. Én mindenesetre hálás vagyok azért, hogy Isten indított testvéreket és adott anyagi feltételeket is ahhoz, hogy működhessen ez a szolgálat.
Gyermekkoromban magától értetődő volt, hogy a gyülekezetek rendszeresen látogatták egymást, aztán a missziós lehetőségek kinyílásával a közösségek inkább kifelé fordultak, a közvetlen környezetük felé, így az egymás látogatására kisebb hangsúly jutott. Ezért is örömteliek azok az alkalmak, amikor vendégül láthatunk testvér gyülekezeteket. Ezen a hálaadó alkalmon a tököli gyülekezettel együtt dicsérhettük Urunkat.
Gyülekezetünk gyermekei kezdték a hálaadás csokrát kedves énekükkel. Ők a bizonyítékai, hogy az élet befogadása áldást hoz az életünkbe, a gyülekezet közösségébe. Különösen nagy hálát adhatunk azért, hogy Isten általuk gazdagította a gyülekezetet, hiszen a 80-nál is több gyermek vidámsága, zsivaja, szeretete, kedvessége élettel tölti meg az imaházunkat.
Nem meglepő hát, hogy a hálaadó bizonyságtételekben visszatérő téma volt a család, a gyermekek érkezése, a szülők, nagyszülők hálája és öröme. Az elsősök iskolai hittan óráján is foglalkoztunk a hála témájával. Amikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy ők miért hálásak, az egyik kisfiú nagy komolyan mondta, hogy ő azért hálás, mert a családjuk együtt van, nincs válás, veszekedés, hanem szeretik egymást. Egy hat évestől váratlan de szívet melengető volt ez a megnyilatkozás.
Vendégünk, Rubint Sándor, a tököli gyülekezet lelkipásztora, élete nagy próbájáról, súlyos balesetéről beszélt (leesett egy magas fáról). Elmondta, hogy sokszor bizony vannak helyzetek, amikor nehéz hálát adni, mert a keserűség, a depresszió, a nehézség, betegség ezt akadályozza, azonban a hálaadás erős fegyver ezek ellen. A János 16:33-ból idézve emlékeztetett arra, hogy Jézus nem ígérte, hogy soha nem ér baj – de bízzunk Benne, mert Ő legyőzte a világot! Rá kell állnunk erre a győzelemre és hálásaknak kell lennünk. A hétköznapokban, amikor annyi rossz vesz körül, nehéz a hálát megélni, de nekünk Jézusra hallgatva a békességre, szeretetre kell törekedni és valóban szívből hálát adni. A súlyos helyzetében testvérünk zsoltárokat kezdett mondani, és ezek átlendítették a keserűségen. Zákeus példája is tanította őt, hogy „hamar lejöjjön a fáról”. Nagyon hálás volt minden egyes orvos, ápoló, betegszállító felé, amit meg is mondott nekik, és ezek az őt gyógyító, segítő emberek kifejezték, milyen jólesik ez nekik. Beszélt arról is, hogy egy szerettünk elvesztése kapcsán is dönthetünk, hogy keserűség, Isten vádolása helyett hálát adhatunk az elveszített ember életéért. A lázadó, Istentől elforduló gyermekeink iránti aggódás kapcsán a tékozló fiú példáján keresztül ébresztett rá, hogy Isten szeretetét nem tudják eltékozolni, és a gyermekünk iránti szeretetünk kifogyhatatlan forrásból, Istenből táplálkozik.
Ez a különleges istentisztelet arra emlékezettett mindannyiónkat, hogy ne csak hálaadó alkalmakon adjunk hálát, hanem minden egyes napon. A hálás szívünk hatalmas fegyver Isten kezében.

KDZs